Az in vitro diagnosztikai szakmák helyzete
Kovács L. Gábor* és Szende Béla**
Vas Megyei Markusovszky Kórház, Orvostudományi Egyetemi Oktatókórház Központi Laboratórium* Szombathely, és SOTE I. sz. Pathológiai és Kísérleti Rákkutatói Intézet** Budapest
Az MTA Orvosi Tudományok Osztálya elnökének felkérésére az Orvosi Diagnosztikai Tudományos Bizottság áttekintette az in vitro diagnosztikai szakmák (laboratóriumi diagnosztika, pathológia, klinikai mikrobiológia, laboratóriumi immunológia) helyzetét, különös tekintettel a szakmák tudományos tevékenységére, szakember-ellátottságára, képzési rendszereire.
A helyes diagnózis felállítása minden eredményes gyógyító tevékenység alapja. Az orvostudomány legutóbbi évtizedeiben bekövetkezett technikai, technológiai forradalom még kifejezettebbé tette a modern és gyors diagnosztika iránti igényt. Napjainkban a bizonyítékokon alapuló orvoslás (evidence based medicine), a költség-hatékony szemlélet az egész világon felértékelte általában a diagnosztika, ezen belül is az in vitro diagnosztika helyzetét. A betegségek okainak molekuláris szemléletű megértése, gyógyítása hosszú távú trendként prognosztizálható az orvostudományban. A preventív szemlélet, a prediktív medicina igényének megfogalmazódása különösen fókuszba állítja az in vitro diagnosztikai eljárásokat a betegségek kialakulásában, hátterében és megjelenésében szükségszerűen felismerendő genetikai és környezeti összefüggéseket.
Míg a fenti tendenciák az igény szintjén megjelennek a hazai preventív és kuratív medicinában is, ezzel éles ellentétben áll, hogy az egészségügyi ellátó rendszerben az in vitro diagnosztika súlyos szakmai problémákkal küzd, mind a szakember ellátottság területén, a tevékenység finanszírozása területén, és az erre a területre jutó invesztíciók területén is. Az in vitro diagnosztikára fokozottan érvényes az a megállapítás, hogy jelenlegi hazai színvonalát a benne dolgozók szakma-szeretete, ambíciója tartja fenn. Az ellentmondás rendszerszerű orvoslást igényelne az egészségügyi döntéshozók részéről.
A munkabizottság a felkészülés során azzal a problémával szembesült, hogy a terület egyértelmű definíciója nehéz, elsősorban azért, mert egyes területek szakmailag szerteágaznak (pl.: laboratóriumi medicina), a magyarországi szakorvos-képzési rendszerben nem az EU gyakorlatnak megfelelően tagozódnak az alapszakmák, a ráépített-szakvizsgák és a szubspecialitások. A terület szerteágazó azért is, mert egyes területeken nehéz a határvonalat meghúzni az in vitro diagnosztika és a klinikum között (pl.: klinikai immunológia vs. laboratóriumi immunológia), vagy a diagnosztikai, szolgáltató medicina és az elméleti orvostudomány között (pl.: klinikai mikrobiológia szolgáltató, illetve elméleti mikrobiológiai aspektusai).
Az érintett diagnosztikai szakmák – a speciális problémáik mellett – általánosan az alábbiakkal jellemezhetők.
Az in vitro diagnosztikai szakmák a hazai tudományos életben jelentős súlyt képviselnek (1. sz. táblázat). E szakterületek akadémiai reprezentációja kiemelkedően jó, ugyanakkor a Ph.D. témák viszonylagosan alacsony száma, illetve a szakember-ellátottság valamennyi területen fellelhető krónikus gondjai előrevetítik e terület problémáit a tudományos életben is. A diagnosztikai szakmák tudományos aktivitása két különálló szegmensre osztható.
Jellemzi e tudományos területeket a szakmák vezető reprezentánsai által irányított akadémiai munkacsoportok, tudományos témák (OTKA, ETT, AKA, stb.) sokasága. E kutatási témák jelentős része az elméleti orvostudományi kutatások körébe sorolható, a témavezetők személye kapcsolja össze az elméleti kutatást és a gyakorló in vitro diagnosztikát. Általánosságban megállapítható, hogy a scientometriai adatokkal jellemezhető tudományos aktivitás elsősorban az egyetemekre, egyes országos intézetekre korlátozódik, a közkórházakban a tudományos minősítéssel rendelkező, tudományos ambícióval bíró szakemberek is csak elszórtan képesek önálló kutatási témát fenntartani. Ez alól legfeljebb két-három nagy megyei és fővárosi kórház képez kivételt, ezek is általában orvosegyetemek oktatókórházai, és a kutatási témákat fenntartó szakemberek részállásban az egyetemekhez kötődnek.
Az in vitro diagnosztikai területén az egyetemi önálló intézetek, tanszékek kutatási tevékenysége mellett jelentős tudományos potenciál rejlik a klinikákhoz kapcsolt, kettős funkciójú - rutint és tudományos kutatást egyaránt végző – speciális profilú laboratóriumokban.
Rendkívül jelentős mind az egyetemeken, mind pedig a közkórházakban az in vitro diagnosztikai szakmák „tudományos támogató” aktivitása, amelynek során a klinikum kutatási tevékenységét támogatják. Ez ideális esetben kölcsönös előnyökre épül, és megtermékenyítő mind a klinikum, mind pedig az in vitro diagnosztika számára. Tekintettel arra, hogy az alkalmazott klinikai kutatás, továbbképzés, az orvostudomány új eredményeinek innovatív alkalmazása elképzelhetetlen az in vitro diagnosztikai szakmák közreműködése nélkül, ezen szakmák helyzetének, problémáinak meghatározó kihatása van a gyakorló medicina igen széles területeire. (Sajnálatosan visszatérő szakmai és tudomány-etikai kérdéseket vet fel, hogy az in vitro diagnosztikai szakmák tudományos közreműködése egyes esetekben ’támogató’ helyett a „kiszolgáló” szintre szorul vissza, eredményeiket úgy használják fel, hogy a diagnosztikai szakembereknek erről tudomásuk sincs.)
Az in vitro diagnosztikai szakmák hazai és nemzetközi tudományos kapcsolatrendszere, tudományos társasági élete jó, egyes esetekben kiváló. Az in vitro diagnosztika valamennyi területén rendszeresek a hazai kongresszusok, rendezvények, továbbképzések. A diagnosztikai szakmák egyes képviselői rendszeresen vesznek részt nemzetközi szervezetek munkájában, a szakmák vezető reprezentánsai megválasztásra kerültek világszervezetek vezető funkcióiba is (pl.: International Academy of Pathology jelenlegi aktív elnöke, Európai Citológus Társaság Szövetségének elnöke, IAC tagjai, IFCC Végrehajtó Bizottságának tagja, Európai Klinikai Kémiai Fórum vezetőségének tagja, stb.). A hazai pathológus szakma nagy nemzetközi sikerét hozta a Budapesten megrendezett Pathológus Világtalálkozó, és jelentős mikrobiológiai, immunológiai és laboratóriumi rendezvények (pl.: Nemzetközi Tumormarker Kongresszus, Thrombosis és Haemostasis Kongresszus, Alpok-Adria Kongresszus) házigazdái voltak magyar szakemberek.
Angol nyelvű tudományos folyóirattal rendelkezik a pathológia (P.O.R.) és a mikrobiológia (Acta Microbiologica Hung), magyar nyelvű folyóiratai a többi szakterületnek is rendszerességgel megjelennek.
Az egyetemi szférában a pathológia szervezeti struktúrája valamennyi egyetemünkön egyértelműen tisztázott, a szakma önálló tanszékekkel rendelkezik. A klinikai laboratóriumi diagnosztika a DOTE, POTE, SZOTE és HIETE keretein belül önálló intézettel rendelkezik. A SOTE-n – egyedülálló és sajnálatos módon – a laboratóriumi diagnosztikának tanszéke nincs, a tantárgy oktatását részben a kórélettan oktatói, részben a SOTE és a HIETE szakemberei látják el nehezen áttekinthető szervezeti keretek között. A mikrobiológia valamennyi egyetemen strukturálisan megfelelő keretekkel rendelkezik, legalábbis a tanszéki oktatás és kutatás vonatkozásában. A diagnosztikai szolgáltatást illetően a SZOTE-n külön szervezeti egység áll rendelkezésre, a többi egyetemen az elméleti tanszékek vagy egyetemen kívüli laboratóriumok (pl.: OEK, ÁNTSZ) végzik a rutin tevékenységet. Az immunológia diagnosztika szolgáltatásait részben a mikrobiológiai, klinikai laboratóriumi tanszékek vagy a klinikák (belklinikák, gyermekgyógyászati klinikák, bőr-klinikák, pulmonológiai klinikák) adják. Az in vitro izotópdiagnosztika – amely volumenében az elmúlt 10 esztendőben igen jelentősen visszaszorult a non-radioaktív módszerek térnyerésével párhuzamosan – részben az egyetemi központi laboratóriumokban, részben klinikákon, illetve izotópdiagnosztikai tanszékeken zajlik. A fenti egyetemi struktúra sokszínűségéből és összetett voltából eredően jól támogatja a diagnosztikai szakmák speciális kutatási feladatait, csúcs-szintű specializált diagnosztikai szolgáltatásait, azonban sok esetben nyomon követhető a struktúrából eredő szakmai-gazdasági redundancia (ld. párhuzamos és kellően ki nem használt kapacitások).
A nem egyetemi intézményekben (közkórházakban) a fenti strukturális sokszínűség jelentősen leegyszerűsödik (általában önálló pathológiai osztály és önálló központi laboratórium látja el mindezen feladatokat). A mikrobiológiai szolgáltatást a közkórházak egy részében a központi laboratóriumok, más részében a kórházaktól független ÁNTSZ laboratóriumok végzik.
A diagnosztikai szakmák technikai fejlődése az elmúlt 10 évben vitathatatlan. Széles körben elterjedt az automatizáció, általánossá vált az informatikai háttér-támogatás. A fejlesztések részben központi forrásokból (világbanki, minisztériumi pályázatok, címzett támogatások, céltámogatások), részben önkormányzati forrásokból történtek. Összességében megállapítható, hogy e források elégtelenek. A helybeli fejlesztések sok tekintetben esetlegesek, előre tervezhetetlenek, a helybeli politikai erőviszonyoktól, tulajdonosi hozzáállástól, az intézményi menedzsment diagnosztika iránti érzékenységétől erősen függenek. Egyes szakterületeken, a fejlesztés messze elmaradt a diagnosztikai szakmák átlagától (pl.: mikrobiológia). Az épületek és a műszerek amortizációjának rendszerszerű visszapótlása évek óta megoldatlan az egészségügyben. A műszer-igényes in vitro diagnosztikai szakmákat mindez fokozottan érinti.
A teljesítmény-elvű finanszírozásra történő áttérés az in vitro diagnosztikai szakmákat kettősen érintette. Világosabbá tette a gyors és pontos diagnosztikai adatok értékét az intézményi menedzsment és a klinikum számára, felgyorsította az informatika fejlesztését. Ezzel egyidejűleg azonban, a finanszírozás alapjául szolgáló pontrendszer aránytalanságai, az elmúlt öt évben nem kezelt pont/forint arányok nagymértékben inflálták a finanszírozást, ami valamennyi diagnosztikai szolgáltatás területén az anyagi ellehetetlenülést, az intézményen belüli fokozott kiszolgáltatottságot eredményezte. Mára a diagnosztikai tevékenységért ellenszolgáltatásul kapható OEP finanszírozás összege gyakorlatilag a felhasznált anyagok költségét sem fedezi, különösen a bonyolultabb, anyagigényes vizsgálatoknál.
Sok vonatkozásban megoldatlan a különleges, kisszámú, vagy a speciális szakértelem miatt kifejezetten centrum-szerűen végezhető vizsgálatok köre (pl. klinikai toxikológia, molekuláris biológia, immun-genetika, áramlási citometria, stb.).
A képalkotó diagnosztikát követően az in vitro diagnosztikában is (pl. citológia, klinikai laboratóriumi diagnosztika, molekuláris biológia) megjelent a privatizáció, a vállalkozói tőke. Fogadására a legfőbb mozgatórugó a tulajdonosi és intézményi menedzsment oldaláról a fejlesztésekhez, műszer-visszapótlásokhoz szükséges anyagi eszközök hiánya egy olyan rendszerben, ahol az intézmények versenyhelyzetben vannak a betegekért. A privatizált szolgáltatás a mennyiség és a minőség oldaláról ellenőrizhető, azonban távlatilag sem várható, hogy a tudományos kutatás, a szakember képzés kérdéskörét felvállalja.
Az in vitro diagnosztika területén évtizedek óta fennálló probléma a szakemberek utánpótlása. A diagnosztikai szakmák vonzereje kicsi, a kizárólagosan közalkalmazotti bérekből élő szakemberek elvándorlása (klinikum, gyógyszer-látogatói hálózat, ipar, stb.) hatalmas mértékű. A pathológia és a laboratóriumi diagnosztika területén az orvos-hiány katasztrofális méreteket öltött. Mindennapos, hogy az orvos-vezetői pályázatokra egyetlen jelentkező van, ami nem biztosít szelekciós lehetőséget, és az sem ritka, hogy megyei vagy városi kórházak osztályvezető főorvosi pályázatait kétszer-háromszor kell ismételten meghirdetni érdeklődő hiányában. Jellemző, hogy az ország 12 pathológiai osztályán, a főorvoson kívül nincs egyetlen beosztott orvos sem, 6 további osztályon egyetlen beosztott tevékenykedik. A klinikai laboratóriumok területén az országban számos helyütt nincs szakorvos vezető. Mindez elválaszthatatlan a diagnosztikában dolgozók bérezési kérdéseitől, szakmai megbecsülésük és mobilitásuk hiányától.
4.1. Pathológia
A pathológia oktatása egyetemeinken jelenleg a tanulmányok 3. évében, két félévben történik. Az első félévet kollokvium, a másodikat szigorlat követi. A szakma törekvése a pathológia, mint önálló tartárgy megőrzése, önálló vizsgákkal. Ezen túlmenően kívánatos lenne az 5. tanévben kötelező kliniko-pathológiai kurzus bevezetése, mely felfrissítené és a már megszerzett klinikai ismeretek keretébe helyezné a pathológiai ismereteket. A szakma törekvése, hogy a pathológia gyakorlati oktatásának keretében minél több kórboncolást lássanak a hallgatók. (A magyar pathológiai gyakorlati oktatás színvonalát jellemzi, hogy két USA-beli egyetem {Buffalo, Syracuse} is kifejezte igényét amerikai orvostanhallgatók magyarországi tanulmányútra küldésére.) Ennek jelentősége felbecsülhetetlen a klinikum oktatásában is. A magyarországi oktatási követelmények ezt jelenleg még lehetővé teszik, és törekedni kell arra, hogy továbbra is lehetővé tegyék. Kiemelkedő jelentősége van a klinikum, a kórházi minőségbiztosítás számára a kórboncolásból leszűrhető tapasztalatok rendszeres bonctermi diszkussziójának, kliniko-pathológiai értékelésének. Sok helyütt a klinikum nem él kellően e lehetőségekkel, de az egy-két szakemberrel dolgozó pathológiai osztályokon a pathológus szakemberek leterheltsége sem kedvez a boncesetek közös kiértékelésének.
4.2. A laboratóriumi medicina (klinikai kémia)
A laboratóriumi medicina graduális képzése nem egységes az országban. Önmagában problémát vet fel, hogy a szakterület önmeghatározása és a gyakorlat igénye – az USA és több európai ország gyakorlatához hasonlóan - széles értelmű (klinikai kémia, laboratóriumi hematológia, laboratóriumi immunológa, laboratóriumi endokrinológa, mikrobiológia együttes művelése), ugyanakkor a tantárgy graduális oktatása klinikai kémia néven és tartalommal jelenik meg az általános orvosképzés curriculumában. A klinikai kémia kötelező tantárgyként szerepel a DOTE és a POTE curriculumában, míg csupán kötelezően választható tantárgyak között van a SOTE-n és a SZOTE-n.
4.3. Az orvosi mikrobiológia
Az orvosi mikrobiológiát az egyetemek harmadéven oktatják, az egyetemek között összehangolt oktatási programok alapján. A mikrobiológiai tanszékek vezetőinek egyöntetű véleménye szerint nagy szükség lenne az 5. évfolyamon klinikai mikrobiológia–infektológia tantárgy beiktatására, amely támaszkodna a klinikai ismeretekre és megalapozná a mikrobiológus szakemberrel történő konzultatív kapcsolat igényét a gyakorló orvosban. A SZOTE és a POTE hallgatói ezt speciálkollégium formájában már hallgathatják. A tantárgy kiterjesztése azonban kizárólag az oktatói létszám bővítésével képzelhető el.
5.1. Pathológia
A pathológia szakorvos-képzési programja négy évig tart, a képzés programját, követelmény-rendszerét a PSZK és az ORPI kidolgozta. A szakorvos-jelöltek száma 78, azaz – elvileg - évente kb. 20 új szakorvos lép a rendszerbe. Téves azonban az a következtetés, hogy ennyivel gyarapodik évente a pathológiai osztályokon dolgozó szakképzett orvosok száma. Jó részük szakvizsga nélkül távozik más szakterületekre, a szakvizsgázók döntő többsége már a szakvizsga időpontjában sem dolgozik a szakmában, és tekintélyes azok száma is, aki a szakképesítés megszerzése után mennek el a klinikumba. A szakma ma jelentősen elöregedett, az 50 év feletti szakemberek aránya rendkívül magas. A szakma alapvető törekvése a rezidens-rendszer kialakítása, illetve a szakorvosi képzés közelítése a klinikumhoz és más diagnosztikai szakmákhoz.
5.2. Laboratóriumi diagnosztika
A laboratóriumi diagnosztika területén egységesen elfogadott szakképzési curriculum nincs. Az egyetemi tanszékek és az LVSZK jelenleg dolgoznak ennek pontosításán. Évente mintegy 15-30 orvos szerez laboratóriumi szakképesítést, azonban ezeknek több mint egyharmada a pályát azonnal elhagyja (elméleti orvostudomány, gyakorló orvostudomány, diagnosztikai ipar, kereskedelem). A szakma alapvető törekvése a rezidens-rendszer megteremtése, illetve, hogy alap-szakvizsgaként csak a laboratóriumi diagnosztika kerüljön regisztrálásra, a határterületek vagy részterületek ráépített szakvizsgaként egészítsék ki a rendszert (laboratóriumi mikrobiológia, hematológia, immunológia, endokrinológia, molekuláris biológia). E törekvések nem esnek egybe a mikrobiológia szakmai elképzeléseivel.
A laboratóriumi diagnosztika területén igen jelentős és megoldatlan probléma a nem egészségügyi diplomások továbbképzése, a továbbképzés államilag elismert bizonylatolása. A laboratóriumi medicina mind a hazai szakemberek (klinikai laboratóriumi, mikrobiológia) megítélése szerint, mind pedig az EU szakorvosképzési kartája szerint is szakorvosi szakterület, ugyanakkor hazánkban, a laboratóriumi medicinában dolgozó diplomások közel fele nem orvos. A gyógyszerészek szakvizsgát tehetnek laboratóriumi diagnosztikából, azonban az ellátó rendszerben dolgozó vegyészek, biológusok, fizikusok, egyéb nem egészségügyi diplomások számára – akik igen értékes, nélkülözhetetlen részét képezik a laboratóriumi diagnosztikának - az államilag elismert, szakismeretet igazoló bizonyítvány megszerzése nem lehetséges. Ez alapvetően és negatívan befolyásolja életutjukat, karrierjüket. Az MLDT és az LVSZK évek óta kezdeményezi, hogy az orvostudományi egyetemek bázisán, a tudományegyetemek segítségével meginduljon a posztgraduális klinikai kémikus képzés. Ettől némileg eltérő koncepcionális alapokon került akkreditálásra a JATE keretein belül (a SZOTE oktatóinak közreműködésével) a klinikus-kémikus graduális képzés, amely azonban lehetőséget teremthet a posztgraduális képzés alapjainak lerakására.
5.3. Mikrobiológus képzés
Kevés a klinikai mikrobiológus szakember. Szakvizsgát jelenleg két úton lehet szerezni, vagy a klinikai laboratóriumi diagnosztikai szakvizsga megszerzése után (ráépitett szakvizsga), vagy első (alap) szakvizsgaként. A mikrobiológiai alapszakvizsga megteremtését a klinikai mikrobiológusok egyöntetűen vívmányként értékelik. A mikrobiológus szakemberek megítélése szerint a laboratóriumi szakorvosi képzésben a mikrobiológia nem kap kellő hangsúlyt. Ezért is, és a miatt is, mert a szakág önértékelése szerint a mikrobiológia a gyakorlati igények szintjén számos tekintetben jobban kapcsolódik a klinikumhoz - különösen az infektológiához -, mint a laboratóriumi medicinához, az alapszakvizsgaként történő elismerése indokolt. A laboratóriumi szakemberek megítélése ezzel szemben az, hogy a klinikai mikrobiológiát – a szakág szakmai önállóságának és specialitásainak megtartásával és növelésével – kizárólag ráépitett szakvizsgaként kellene elfogadtatni. Ez felel meg az EU keretében működő szakorvosképzési kartának is. A mikrobiológia alapszakvizsgaként történő megszerzése a szakemberek megtartása szempontjából előnyös (4 év alatt szerez szakvizsgát, míg ráépített szakvizsgaként 6 év alatt), ugyanakkor az izoláltan mikrobiológiai szakvizsgával rendelkező szakemberek mobilitása a munkaerő piacon jóval kisebb. A két terület kooperációja a gyakorlatban – a fennálló nézetkülönbségek ellenére is – az utóbbi években kiváló, a két szakmai kollégium valamennyi közös kérdésben eredményesen egyeztetni tudott.
5.4. Klinikai immunológus képzés
A szakképzés klinikai alapszakvizsgára (pl. belgyógyászat) építhető, így az in vitro diagnosztikában dolgozó szakemberek számára nem elérhető. Helyes törekvésnek látszana - ráépitett szakvizsgaként - a laboratóriumi szakvizsgára is építhető ’laboratóriumi immunológia’ megteremtése.
Az in vitro diagnosztikai szakmák mindegyikét jellemzi a rendkívül gyors technikai-technológiai fejlődés, amely a világ számos országában megkövetelte a korábbi technikai asszisztencia (legalább egy részének) magasabb szintű képzését. Hazánkban ez orvosdiagnosztikai laboratóriumi analitikus néven került bevezetésre (167/1996. sz. Kormányrendelet) a POTE Egészségügyi Főiskolai Kar Kaposvári Tagozatán, illetve a DOTE Egészségügyi Főiskolai Kar Debreceni Tagozatán. A nappali hallgatók képzése megindult, a végzett szakemberek a munkaerő-piacon széles körben számíthatnak foglalkoztatásra, elsősorban azért, mert a képzés felöleli a klinikai laboratóriumi diagnosztika, a mikrobiológia, a hematológia, valamint a pathologiai/kórszövettan és citológia teljes vertikumát. A képzés az akkreditálási és engedélyezési fázisban jelentős vitákat váltott ki az egyes szakmák között. Ma a felsőbb – még nem oktatott – évfolyamok tanmeneteinek szakmai pontosítása zajlik (elsősorban pathológia, mikrobiológia területén), azonban valamennyi in vitro diagnosztikai szakterület egyöntetűen elfogadja a képzés szükségességét. A képzés távlati célja, hogy a szükséges asszisztensi létszám kb. 20 %-át részesítse főiskolai oklevélben, amely jelentősen bővíti a szakemberek analitikai/technikai kompetenciáját, de nem ruházza fel őket diagnosztikai konzultatív, leletezési kompetenciával. A képzés beindulása óta elementáris erővel jelentkezik a levelező képzés megteremtésének igénye, elsősorban a rendszerben dolgozó fiatal/középidős, tanulni vágyó szakasszisztensek oldaláról. Számitások szerint kb. 4-5 induló évfolyamon ez a létszám technikailag kezelhető lenne a főiskolai rendszerben, azonban jelentős elvi és gyakorlati problémák is tisztázásra várnak (a felsőoktatási törvény értelmében a korábbi szakmai gyakorlatból mi számítható be, térítéses-e a képzés?).
Valamennyi in vitro diagnosztikai szakterület egységes abban, hogy a főiskolai képzés megteremtése mellett, a technikai asszisztencia szakképzését is új alapokra kell helyezni. A korábbi, munka melletti szakképzés az ország különböző részeiben valamennyi in vitro diagnosztikai szakterületen eltérő - általában alacsony - színvonalon zajlott. Mára valamennyi szakterület egyetért abban, hogy a szakképzés távlatilag helyes, az európai gyakorlathoz igazodó formája az iskolarendszerű, nappali, akkreditált képzés. Ennek előnye, hogy mind a képzési program, mind pedig a képző hely (ami lehet a főiskola keretein belül is vagy azon kívül is, pl. az egészségügyi szakiskolákban) akkreditálásra kerül, ennek következtében a képzési program a későbbiekben részlegesen beszámítható az esetlegesen folytatandó főiskolai tanulmányoknál. Nem kell tehát a fiatalt 14 éves korában végleges pályaválasztásra kényszeríteni, ellenkezőleg, lehetővé lehet számára tenni, hogy életpályája későbbi szakaszában ismételten be tudjon kapcsolódni a magasabb szintű képzésbe anélkül, hogy korábbi tanulmányai hiába valók lettek volna, anélkül, hogy a képzést az elejéről kelljen kezdenie.
Míg az iskolarendszerű akkreditált képzés a szakképzés új formáját, a jövőt jelentheti, a gyakorlatban számolni kell a nem akkreditált képzési formák fennmaradásával is. A korábbi Népjóléti Minisztérium határozottan a nem akkreditált képzést preferálta. Számtalan eredménytelen egyeztető tárgyalás és vita után a régi – minden érintett szakma által kritizált, de átmenetileg fenntartható és időlegesen működőképes - képzési rendszert az NM rendeletileg, azonnali hatállyal megszüntette. Ezáltal kényszerhelyzet teremtődött, mert a gyakorló munkahelyek feszítő szakember-ellátottsági gondjai nem engedik meg, hogy egy új, iskolarendszerű, még el sem indult képzés 3-4 év múlva végző szakembereire várjanak, legyen az akkreditált vagy nem akkreditált rendszerű. Az időközben minisztériumi engedélyezésre került új, nem akkreditált képzési rendszer – különösen az a tény, hogy változatlanul lehetővé teszi (és nem csak időlegesen) a nehezen ellenőrizhető munka melletti képzést, tehát visszatér a korábbi képzési rendszer egyik alapvető hiányosságához - számos szervezési bizonytalanságot eredményezett mind a pathológia mind pedig a laboratóriumi diagnosztika területén. Sürgősen szükséges a szakképzési rendszerek átgondolt struktúrájának végleges kialakítása az új Egészségügyi Minisztérium és a diagnosztikai szakmák között.
Az in vitro diagnosztikai szakmák elsőként ismerték fel, hogy a szakmai fejlődés hosszú távú záloga a minőség ismerete, biztosítása és annak rendszeres ellenőrzése. A laboratóriumi medicina és a mikrobiológia – egymással egyeztetett és kölcsönösen elfogadott alapelvek alapján – elkészítette un. Minőségi Könyvét, amelyet valamennyi szolgáltató laboratóriumnak saját tevékenységére kell adaptálni. A minőségi könyvek sajátkezű elkészítése az un. ’minimum-rendelet’ részévé, így kötelezővé vált.
A minőség egységes alapelvű külső ellenőrzése érdekében a Magyar Laboratóriumi Diagnosztikai Társaság, a Magyar Pathológusok Társasága, a Magyar Hematológiai és Transzfúziológiai Társaság, a Magyar Immunológiai Társaság, Magyar Mikrobiológiai Társaság közös tulajdonú és közös működtetésű közhasznú társaságot hozott létre (QualiCont Kht.), amelynek szolgáltatásait ma a legtöbb rutin laboratórium igénybe veszi. Rendkívül sajnálatos, hogy az ÁNTSZ működtetésében tevékenykedő mikrobiológiai laboratóriumok számára az országos tisztifőorvos nem engedélyezi a részvételt, így a mikrobiológiai diagnosztika jelentős szegmense marad ki a hazai, egységes alapelvű külső minőségellenőrzési rendszerből.
A minőséggel kapcsolatos szervezési teendők helyszíni ellenőrzése, a laboratóriumok megfelelőségének tanúsítása megindult mind a klinikai laboratóriumi diagnosztika, mind pedig a mikrobiológia és az immunológia területén.
Az MTA Orvosi Diagnosztikai Tudományos Bizottság megítélése szerint, az in vitro diagnosztikai szakmák a múltban is jelentős szerepet töltöttek be, és a jelenben is kiemelkedően fontos szerepet játszanak a gyógyító és preventív orvostudomány támogatásában, mivel munkásságuk különösen fontos prognosztikai és a therápia szempontjából praedictiv adatokat szolgáltat, továbbá az orvosi tevékenység minőségének biztosításában kiemelkedő szerepet játszanak. Ez a szerepük a molekuláris diagnosztikai szemlélet erősödésével, a bizonyítékokon alapuló orvoslás elterjedésével, az anyagi erőforrások racionálisabb felhasználása iránti igény növekedésével a jövőben még kifejezettebbé fog válni. A jövőben sürgető szükségként merül fel az in vitro diagnosztikus szakmák erőteljes bevonása a környezetvédelmet és munkavédelmet elősegítő kutatásokba.
A korlátozott emberi és anyagi erőforrások az in vitro diagnosztikai szakmák részéről megkövetelik a szakmai ellátó struktúra átgondolását, egyes területeken a regionális diagnosztikai centrumok kialakítását (pl. pathológia, immunológia, molekuláris biológia, klinikai toxikológia).
Az in vitro diagnosztika valamennyi ágában egységes a szakmai törekvés arra, hogy rezidens rendszerű szakorvosi képzés kerüljön bevezetésre, megkülönböztetett keretszámokat és prioritást adva a szakember-ellátottság súlyos gondjaival küszködő in vitro diagnosztikának.
A szakorvos képzés során erősíteni szükséges az in vitro diagnosztikai szakmák klinikai konzultatív jellegét. Ennek érdekében növelni kell a diagnosztikai szakmák mindennapi gyakorlatában és a szakorvosi képzési programjában a klinikopathologiai szemlélet gyakorlati érvényesülését.
A szakorvos képzés reformja során az in vitro diagnosztikai szakmák képzési programjait egymás irányában is közelíteni kell, nem kis részben a molekuláris szemléletű modern diagnosztika közös kihívásai miatt. Javasoljuk az egyes szakterületek kölcsönös információ-cseréjét egymás képzési rendszereiről.
Összességében megállapítható, hogy a mai magyar gyakorló medicinában mély szakadék van egyik oldalon a diagnosztikai szakmák által kínált értékek és az e szakmákkal szemben megfogalmazódó növekvő tudományos, társadalmi és klinikai elvárások, a másik oldalon az e szakmák működéséhez szükséges személyei és tárgyi feltételek között. Az in vitro diagnosztikai szakmák tudományos tevékenysége, a klinikai kutatások támogatásában, az orvostudományi innovációban és a klinikai szemlélet formálásában betöltött szerepe megköveteli az ellátó struktúra rendszerszemléletű fejlesztését az egészségügyi döntéshozók részéről.
A jelentés megvitatásra és elfogadásra került az MTA Orvosi Tudományok Osztályának 1998. november 18-i ülésén. A szerzők köszönetet mondanak az orvostudományi egyetemek rektorainak, az érintett szakmák tudományos társaságainak, szakmai kollégiumainak és országos intézeteinek az anyag összeállításában nyújtott értékes segítségükért.
1.sz. Táblázat
Az in vitro
diagnosztikában tevékenykedő szakemberek főbb statisztikai adatai
(az orvostudományi egyetemek rektorainak adatközlése alapján)*
|
|
MTA tagja** |
Orv. Tud. Doktora |
Ph.D. / |
Ph.D. hallgató |
Széchenyi professzori ösztöndíjas |
OTKA téma-vezető |
|
Klinikai laboratóriumi diagnosztika |
2 |
16 |
24 |
16 |
6 |
17 |
|
Pathológia |
1 |
10 |
18 |
9 |
9 |
14 |
|
Mikrobiológia |
1 |
11 |
14 |
13 |
6 |
13 |
|
Immunológia |
4 |
9 |
14 |
16 |
6 |
12 |
|
in vitro izotóp-diagnosztika |
- |
7 |
15 |
10 |
3 |
6 |
|
Összesen |
8 |
53 |
85 |
64 |
30 |
62 |
*Az adatszolgáltatás csak olyanokra vonatkozik, akik az in vitro rutin diagnosztikában is közreműködnek, vagy ilyen intézményt vezetnek.
**Aktív és emeritus tagok együttesen. Az összeállítás tartalmazza azon akadémikusokat is, akik klinikai szakterületen dolgoznak, azonban ezzel együtt in vitro diagnosztikai laboratóriumokat is irányítanak. A jelentés ezzel szemben nem tartalmazza a diagnosztikai szakvizsgával rendelkező azon akadémikusokat, akik a diagnosztikai rutin szolgáltatásokban nem vesznek részt.