Prof. Dr. Horváth Andrea MLDT elnök kérését teljesítendő a „Laboratóriumi diagnosztika Magyarországon 2004-ben: helyzetkép és javaslatok” című tanulmányról a 2005. március 14-i határidőt betartva, küldöm véleményemet.
A tanulmány kiváló, alapos, tényszerű és egyben perspektivikus is. Egy dolog azonban nagyon hiányzik belőle. Ebből a hiányból egy téves megállapítás is fakad. Minden orvosi tevékenység egyetlen célt kell, hogy szolgáljon, az ország lakosságának jólétét, testi-lelki egészségének gyarapítását. Ez a tétel természetesen vonatkozik az in vitro diagnosztikára is és különösen a laboratóriumi diagnosztikára, hiszen volumenében, spektrumában a laboratóriumi diagnosztika a legrohamosabban gyarapodó területe az egész in vitro diagnosztikának. Az, hogy egy laboratóriumi analitikai teszt hasznosuljon a beteg, a mintát szolgáltató egyén számára, elsődlegesen, sőt szinte kizárólag a beteget kezelő orvoson múlik. Pazarlás a tesztek elvégzése, ha az orvos nincs azok használatára nevelve, tanítva. Nevelve, vagyis még orvostanhallgató korában az objektív vizsgálati eredmények szenvedélyes óhaját kell minden leendő orvosban kiépíteni. Továbbá a tesztek dialektikus szemléletére, a nyerhető információ megítélésére és a szintézis felelősségére életének kritikus periódusában, vagyis még hallgató korában kell minden leendő orvost nevelni. A nevelés és tanítás együttese után, vagyis az orvosdoktori diploma megszerzését követően a tanítás, a folytonos tanítás ideje van. Az összes szakorvosképzésben a laboratóriumi medicina rövid, hatékony oktatása nélkülözhetetlen. Később, az előírt szinten tartó képzésben is, a tesztek rohamos gyarapodása és új molekuláris diagnosztikai területek létrejötte miatt, a laboratóriumi diagnosztika oktatása parancsoló szükségesség. Sajnos az orvosok laboratóriumi medicina, laboratóriumi diagnosztika oktatása terén minden szinten Magyarországon tragikus hiányosságok vannak. A laboratóriumi medicinát megfelelően oktatni ugyanis csak a szakmát valóban művelő tanárok tudják. Elméleti szakemberek, a konkrét élmények hiányában, éppen a lényeget a szemléletet, a betegre való alkalmazás felelősségét és vágyát nem tudják átadni, felkelteni. Az orvosok képzésének magyarországi hiányosságával függhet össze a tanulmány következő téves megállapítása: „az Egészségbiztosításnak csak rajtuk (a laboratóriumokon) van módja számon kérni a költségvetések fenntarthatóságát.” Ez nem igaz és nem is tartható. A „megrendelőt” kell „kordában” tartani úgy, hogy közben a beteg ne szenvedjen kárt. Sőt a „kordában tartás” a beteg javát kell, hogy szolgálja. Minden vizsgálat többszörösen is lehet pazarlás. Lehet azért, mert sok és felesleges, de lehet azért is, mert az orvos képzetlensége miatt, vagy más okból nem használja azokat. De tudni kell, hogy a képzetlenség abban is megnyilvánulhat, hogy a döntő fontosságú tesztet nem kérik, vagy nem időben kérik. Mindebből következik, hogy az orvosok többszintű, magas színvonalú laboratóriumi medicina képzésének megvalósítása nélkül a laboratóriumi diagnosztika ügye nem rendezhető Magyarországon. Sőt megkockáztatom, hogy az egész magyar egészségügyi ellátás ügye sem.
2005. március 11.
Dr. Kellermayer Miklós
egyetemi tanár